Erdőkön, tengereken, magas hegyeken túl élt egy rettenetes sárkány. Úgy hívták: a Nagy Sárkány. Hatalmas volt és gonosz. Tüzet okádott, mélységes szakadékokat ásott mancsával, farkának csapásával hegyeket borított fel. Ordításától hetedhét országon túl is lehullottak a falevelek, kiapadt a folyók vize. A Nagy Sárkány egyszer megharagudott az emberekre. Ordított egy nagyot, felegyenesedett, és lerántotta az égről a Napot meg a Holdat. Nyomban sötétség támadt a földön. Megijedtek az emberek. A Nagy Sárkány rájuk támadt a sötétben. Megragadta és felfalta őket. Azt hitte, mindenkit felfalt.

Nem vette észre, hogy a sztyeppen, a dús fűben meglapult egy kisfiú meg egy csikó. A sötét rengetegben egy másik fiú rejtőzött el a csikójával, a hegyek között, egy szakadékban pedig egy harmadik, az is egy csikóval.

            A Nagy Sárkány hóna alá rejtette a Napot meg a Holdat, aztán visszakúszott erdőkön át, tengereken át, hegyeken át otthonába. A három fiú meg a három csikó kilesett rejtekhelyéből. Látták, hogy eltűnt a Sárkány, s nőni, növekedni kezdtek, ahogy csak bírtak, hogy minél előbb megnőjenek. Megnőtt az egyik – Földvitéznek hívták, megnőtt a másik – Tölgy-vitéznek hívták, megnőtt a harmadik is – ennek Hegy-vitéz volt a neve.
            Föld-vitéz, éles karddal a kezében, nemsokára elindult a sztyeppen. Hollószerű lova meglátta, és felnyerített örömében. A vitéz átölelte a ló nyakát.

-         Hol van a fény? Miért van sötét körös-körül? – kérdezte tőle.

Türelmetlen volt a ló, kapálta a füvet, megkérte a vitézt, hogy pattanjon a nyergébe. Felült a Föld-vitéz hollószerű lovára, és azt mondta neki:

-         Menjünk el, jó lovam, keressük meg a Napot. Nem élhetünk világosság nélkül.

Ahogy a lován léptetett, felderengett előtte valami a sötétben.

A Tölgy-vitéz álldogált az út szélén, egy hatalmas fával játszadozott, mint valami kis pálcával, egyik tenyeréből a másikba hajigálta.

            Észrevette a Tölgy-vitéz a lovast, és rákiáltott:

-         Hová mégy, bátyám?

-         Megyek a Napért, a Holdért. Keresem a fényt – felelte a Föld-vitéz.

-         Veled tartanék én is. Van egy jó fütykösöm.

-         Gyere – hívta a Föld-vitéz.

Felült a Tölgy-vitéz fehér lovára. A fehér ló elindult a fekete mellett. Ment a két vitéz, a két testvér, hogy felkutassa a Napot meg a Holdat.

            Mentek egy napig, mentek kettőig, egyszer csak látják, hogy a hegyek közt a sötétben megmozdul valami. Jobban megnézték – hát a harmadik testvér volt, a Hegy-vitéz. Ott ült egy sziklán, s egy roppant követ görgetett a tenyerén, mint valami labdát.

-         Hová-merre, testvéreim? – kiáltott rájuk a Hegy-vitéz.

-         Megyünk a Napért, a Holdért. Visszaszerezzük a fényt – felelték a bátyái.

-         Én is veletek mennék! Van egy jó kavicsom!

-         Gyere, öcsénk – hívta a két vitéz.

Hármasban folytatták az utat. A Föld-vitéz hollószőrű lovon, a Tölgy-vitéz hófehér lovon, a Hegy-vitéz deresen. Egyszerre lépett mind a három ló. Ment a három testvér, hogy megkeresse a napot meg a holdat, visszaszerezze a világosságot.

            Mentek, lovagoltak: kiértek egy széles tisztásra. Látják, hogy a Fehér-folyó kanyarog előttük, ezüsthíd feszül fölötte, ezüstház áll a partján. Leszálltak a vitézek a lóról, kicsapták legelni a három paripát, maguk pedig beléptek a házba.

            Leírni sem tudom, mennyi szépet láttak odabenn! A falak ezüstcsillagokkal kiverve, ezüstszőnyegek mindenütt, ízes falatoktól roskadoztak az asztalok, nagy fényesség körös-körül – a gazda meg sehol.

            Ettek-ittak a vitézek, aztán lehevertek a puha szőnyegekre, és elaludtak. Pontosan éjfélkor felnyerített, prüszkölt a fehér ló. Meghallotta a Tölgy-vitéz, felkelt, fogta a fütykösét, és kiment a hídra.

            Felmordultak, zúgni kezdtek a Fehér-folyó hullámai. Egymás után kilenc hullám közelgett a vízen. A legutolsó ezüsttrónust táncoltatott a hátán. Az ezüsttrónuson a kilencfejű sárkány ült, kilenc fején kilenc koronával.

            Elbődült a sárkány iszonyatos hangon:

-         Én vagyok a Nagy Sárkány kisebbik fia. Megvívok veletek, három vitézek! Széttéplek benneteket, tűzbe vetem testeteket, szélbe szórom hamutokat!

-         Ne kérkedj még – felelte a Tölgy-vitéz. Megragadta fütykösét, suhintott egyet – és leröpült a sárkány mind a kilenc feje. A kilenc ezüstkorona elgurult a sztyepp füvében.

Felordított a sárkány, fekete füst szállt, forró szurok szaga áradt szét a sztyeppen.

A Tölgy-vitéz visszament a házba testvéreihez.

-         Keljetek fel testvéreim. Itt már nincs mit keresnünk. Menjünk tovább.

Talpra ugrottak a testvérek, lóra ültek, továbbmentek a sztyeppen.

Mentek, lovagoltak, egyszer csak látják: a Fekete-folyó kanyarog előttük, aranyhíd feszül fölötte, színarany palota a partján.

            Megálltak a vitézek, kicsapták a lovukat legelni, maguk pedig beléptek a palotába. Káprázott a szemük a sok szépségtől. Aranycsillagok ragyogtak a mennyezeten, a falak aranycsipkés selyemszőnyegekkel teleaggatva. A szobák közepén rakott asztalok, a sarokban aranyhímes vánkosok – a gazda pedig sehol.

            Ettek-ittak a vitézek, aztán nyugovóra tértek. Mély álomba merültek. A Föld-vitéz mégis meghallotta éjfélkor hollószőrű lova nyerítését, prüszkölését.

            Talpra szökkent a vitéz, kapta éles kardját, és kilépett a házból. Látja, tizenkét fekete hullám közeleg a Fekete-folyón. Magasabbnál magasabbak, aranyfény csillan rajtuk néha a sötétben. Az utolsó hullámon aranytrónus úszik, a trónuson tizenkét fejű sárkány ül, tizenkét fején tizenkét koronával. Rettentő hangon elkiáltja magát a sárkány:

-         Én vagyok a Nagy Sárkány nagyobbik fia. Megmérkőzöm veletek, három vitézek! Széttéplek benneteket, tűzbe vetem testeteket, szélbe szórom hamutokat!

-         Várj, korai még a dicsekvés – mondta a Föld-vitéz. Azzal felemelte éles kardját, megsuhintotta – és egy csapásra leszelte a sárkány tizenegy fejét.

Elgurult tizenegy aranykorona a sztyepp füvében, zizegni kezdett tőle a fű.

Most már könyörgőre fogta a sárkány:

-         Szánj meg engem, vitéz, kegyelmezz utolsó fejemnek! Hagyd meg az életemet! Cserébe visszaadom neked a Napot meg a Holdat.

Azzal kivette a jobb füléből a Napot, a bal füléből meg a Holdat. Odaadta a Föld-vitéznek. A Föld-vitéz eltette a Napot a jobb zsebébe, a Holdat a bal zsebébe, aztán fogta a kardját, és lecsapta a sárkány tizenkettedik fejét. Tűz meg füst gomolygott a folyó fölött. Felüvöltött a sárkány, elnyúlt a fűben, aztán fújt egyet, és kilehelte páráját. Futott a Föld-vitéz a házba, felébresztette alvó testvéreit.

-         Keljetek fel, öcséim! Visszaszereztem a Napot meg a Holdat. Siessünk, vigyük vissza szülőföldünkre a világosságot.

Lóra pattantak a vitézek, nekivágtak a sztyeppnek.

Nagy volt a sztyepp, széles, beláthatatlan. Mentek a vitézek, lovagoltak, ügettek a jó lovak, ügettek, de nehezen fogyott előttük az út.

            Elfáradtak a testvérek, megálltak a sík mezőn, leheveredtek a fűbe. Alighogy elaludtak, a sötétből előkúszott a Nagy Sárkány. Gyűrűt csavart a testéből, körülfonta a három alvó vitézt, gonoszul sziszegett, nevetett:

-         Most nem menekültök, elvetemültek! Bosszút állok rajtatok vakmerőségetekért, fiaim levágott fejeiért.

Felriadtak és nyeríteni kezdtek a lovak. Felébredt a három vitéz testvér, egy pillanat alatt lóra pattantak.

            Át akarták ugrani a Nagy Sárkány testét. A Nagy Sárkány sziszegett, tekergőzött, gyűrűbe csavarta a farkát, tüzet fújt a vitézekre. Nekirugaszkodott a deres, elbotlott. Lovasával, a Hegy-vitézzel együtt egyenesen a sárkány torkába esett.

            Nekirugaszkodott a fehér ló: ez sem tudta átugrani a sárkány testét. A Tölgy-vitéz is a sárkány torkába esett lovával együtt. A legidősebb testvér magára maradt. Hollószerű lova azt mondta neki:

-         Ne kímélj engem, korbácsolj véresre!

Jobbra-balra ugratott a Föld-vitéz, villogtatta a kardját, egyik sebet a másik után ejtette a sárkányon. Végül suhintott egy nagyot, és felhasította a sárkány gyomrát. Előugrott a Tölgy-vitéz meg a Hegy-vitéz. Segítségére siettek a bátyjuknak.

            A vitézek egykettőre végeztek a Nagy Sárkánnyal. Rengeteg ember özönlött elő a sárkány gyomrából. Előjött mindenki, akit sebtében felfalt a sárkány.

            Sereglettek az emberek; volt, aki sírt örömében, volt, aki énekelt. A Föld-vitéz akkor belenyúlt a jobb zsebébe, elővette a Napot, és felhajította a magasba.

            Végiggördült a Nap az égen, keletről nyugatra. Ragyogó fény ömlött el az egész földön. Amikor pedig lenyugodott a Nap, bal zsebébe nyúlt a Föld-vitéz, és elővette a Holdat.

Feldobta a magasba – lassan gördült a Hold a Nap után, végigszállt az éjszakai égen. Tündökölt, s még az éjszaka sem volt félelmetes, még az sem volt sötét.

            Megnyugodtak az emberek, elaludtak.

A három vitéz csak állt és gyönyörködött az emberek boldog álmában. Hátuk mögött pirosan hasadt a hajnal – új napra ébredt a Föld.